1.  Az első találkozás

Anyám vitt ki a reptérre; a kocsi ablakai egész úton letekerve. Phoenixben huszonnégy fok volt, az ég tökéletes, felhőtlenül kék. Az ujjatlan, fűzős fehér pólómat viseltem – ez volt a kedvencem. Csak nemrég kaptam, búcsúzáshoz is ezt vettem fel, hogy kedveskedjek anyámnak. A kapucnis dzsekimet a karomon vittem.
   Van egy kisváros az Olimpiai-félszigeten, Washington állam északnyugati részén, Forksnak hívják, és fölötte jóformán mindig felhős az ég. Ebben a jelentéktelen városban többet esik az eső, mint bárhol másutt az Államokban. Ebből a kisvárosból, ebből a komor, örökös félhomályból menekült el velem anyám, amikor még csak néhány hónapos voltam. Ebben a városban kellett töltenem minden nyárból egy teljes hónapot, egészen tizennégy éves koromig. Akkor viszont végre a sarkamra álltam: én többé be nem teszem a lábamat Forksba. Így az utóbbi három nyáron Charlie, az apám két hétre Kaliforniába vitt nyaralni.
   És most mégis Forksba tartottam – pedig a puszta gondolattól is borsódzott a hátam. Utáltam Forksot.
   Phoenixet viszont szerettem. Szerettem a napsütést és a perzselő hőséget. Szerettem ezt a nyüzsgő, rohamosan terjeszkedő várost.
   - Bella – mondta Anyu  ( úgy körülbelül ezredszer ), mielőtt fölszálltam volna a gépre -, nem muszáj menned, ha nem akarsz.
   Anyámmal rettentően hasonlítottunk egymásra, csak éppen neki rövid haja, és két nevetőránc húzódik az orrától a szájáig. Ahogy belenéztem gyerekesen tágra nyílt szemébe, hirtelen rám tört a pánik. Hogy juthatott eszembe, magára hagyni az én csupa szív, kiszámíthatatlan, kelekótya anyámat? Hogy fog egyedül boldogulni? Igaz, most már itt van neki Phil, úgyhogy a számlákat alighanem ki tudja fizetni, lesz kaja a hűtőben, benzin a kocsiban, és lesz kit felhívnia, ha eltéved, de azért mégis…
   - De hát én menni akarok! – Sose hazudtam valami ügyesen, de ezt a hazugságot az utóbbi időben olyan gyakran mondogattam, hogy mostanra már hihetően hangzott.
   - Mondd meg Charlie-nak, hogy üdvözlöm!
   - Megmondom.
   - Rövidesen találkozunk – bizonygatta. – Bármikor hazajöhetsz, amikor kedved tartja! Csak szólj, ha úgy érzed, szükséged van rám, és azonnal jövök! – ígérte, de én láttam a szemében, mekkora áldozat a részéről már a puszta ígéret is.
   - Miattam nem kell aggódnod! – vágtam közbe. – Remekül megleszek Charlie-val. Szeretlek, Anyu!
   Egy pillanatra szorosan magához ölelt, aztán hagyta, hogy felszálljak a gépre.
   Phoenixtől Seattle-ig négy óra repülővel, aztán át kell szállni egy kis helyi járatra, amivel egy óra az út Port Angelesig, onnét pedig még egy újabb óra autón, míg az ember Forksba ér. A repülés egyáltalán nem aggasztott: egy egyórás autóút Charlie-val annál inkább…
   Charlie tulajdonképpen nagyon klasszul viselkedett.Úgy tűnt, őszintén örül annak, hogy életemben először viszonylag hosszú ideig nála fogok lakni. Már be is íratott az ottani középiskolába, és megígérte, hogy segít nekem autót keríteni
   De azért mégis fura lesz Charlie-val – gondoltam.
   Egyikünket sem lehet bőbeszédűséggel vádolni, ráadásul fogalmam sincs, miről társaloghatnánk. Nyilvánvalóan elképesztette a döntésem - akárcsak régen anyám, én sem csináltam titkot belőle, mennyire utálom Forksot.
   Esett, amikor leszálltunk Port Angelesben. Az esőt tekinthettem volna rossz előjelnek is - de nem annak tekintettem, csak egyszerűen elkerülhetetlennek. A napsütéstől már Phoenixben elbúcsúztam.       Charlie a járőrkocsival jött elém. Erre is számítottam. Charlie a forksi jónép számára egyszerűen csak Swan rendőrfőnök. Nem túl virágos anyagi helyzetem ellenére főleg azért ragaszkodtam saját autóhoz, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó olyan kocsiban furikázni, amelyiknek piros-kék vilogó van a tetején és mindenki csigalassúsággal kezd araszolni, ha feltűnik valahol.
   Charlie ügyetlenül, fél karral megölelt, amikor lebotorkáltam a gépről, és kis híján hasra estem a lépcsőn.
   - Jó, hogy itt vagy, Bells! - mondta mosolyogva, miközben gépiesen utánam kapott, nehogy elvágódjak. - Nem sokat változtál. Hogy van Renée?
   - Anyu jól van. Én is örülök, hogy itt lehetek veled, Apu. - Szemtől szembe nem szólíthattam Charlie-nak.
   Nem volt sok csomagom. Az arizonai cuccaim nagy része túl lenge Washington államhoz. Anyámmal felturbóztuk kicsit a ruhatáramat, vettünk pár téli holmit, de még így is szegényes lett a poggyászom: simán elfért a járőrkocsi csomagtartójában.
   - Találtam egy pont neked való, jó kis kocsit. És igazán olcsó is - közölte Charlie, amikor bekapcsoltuk az övet.
   - Milyen kocsit? - Ez a ,,pont neked való" gyanakvóvá tett. Vajon miért nem úgy mondta, hogy ,,találtam egy jó kis kocsit"?
   - Hát igazából egy furgon, egy Chevy.
   - Na és hol szerezted?
   - Emlékszel Billy Blackre, aki La Pushban lakik? - La Push egy kis indián rezervátum a tengerparton.
   - Nem.
   - Nyaranta párszor együtt horgászott velünk - próbált segíteni Charlie a memóriámnak.
   Így már érthető, miért  nem emlékszem. MIndig is jó voltam abban, hogy elsikáljam az agyamban a fájdalmas és fölösleges emlékeket.
   - Most tolószékbe került - folytatta Charlie, amikor nem válaszoltam -, úgyhogy nem vezethet többé, és fölajánlotta, hogy olcsón eladja nekem a furgonját.
   - Hány éves az a kocsi? - Láttam Charlie arcán, hogy azt remélte, ezt a kérdést nem fogom feszegetni.
   - Hát tudod, Billy rengeteget bütykölte... Úgyhogy valójában mindössze pár éves.
   Szívből reméltem, nem tart olyan ütődöttnek, hogy beérjem ennyivel.
   - Mikor is vette?
   - 1984-ben, ha jól emlékszem.
   - És újonnan?
   - Nem, ami azt illeti, használan. Azt hiszem, a hatvanas évek elején lehetett új ... vagy legfeljebb az ötvenes évek végén - tette hozzá alázatosan.
  

Majd még folytatom!!!